A tájvédelmi körzet területét két eltérő kialakulású és arculatú táj alkotja, ahol a domborzat és a talajviszonyok különbözősége eltérő növényzet kialakulását és fennmaradását tette lehetővé.
Védetté nyilvánítás: 1989
Terület: 17 932,2 ha
Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzet (továbbiakban BMTK) Borsod-Abaúj-Zemplén megyének a déli részén fekszik.
A Tájvédelmi Körzet Mezőcsát, Gelej, Mezőnagymihály, Mezőkeresztes, Szentistván, Mezőkövesd, Négyes, Egerlövő, Borsodivánka, Tiszavalk, Tiszabábolna, Tiszadorogma, Ároktő és Tiszakeszi települések közigazgatási határait érinti.
Zoológia
A terület állatvilágán is jól érződik a táj kettős arculata: a nagyobb, főleg egyszikűekkel borított tömbre a pusztai fajok a jellemzők, míg a hullámtéri területen az ártéri fajok dominálnak. A gazdag madárvilág különösen értékes tagjai a túzok, a kerecsensólyom, a kékvércse, a parlagi sas és a szalakóta. A kis őrgébics is a terület legjellemzőbb pusztai élőhelytípusait részesíti előnyben. Őszi vonulás idején a darvak és a vadludak tömegei, a tavaszi időszakban pedig a parti madarak nagy csapatai lepik el a pusztai élőhelyeket. Emlősök közül a védett ürge a pusztai ragadozók fontos táplálékállata. A puszta kiemelkedően értékes emlősfaja, a nemrég önálló faji státuszt kapott magyar szöcskeegér, melynek csak a BMTK területén találhatóak ismert élőhelyei.
A szikesréti magaskórósok megmaradt foltjainak környékén találjuk az egyik legértékesebb védett lepkefaj, a nagy szikibagoly populációit. A lepke hernyója tápláléknövényként a társulásalkotó sziki kocsordot igényli, így a faj fennmaradásának biztosításához a növénytársulás védelme szükséges. További védett rovarfaj az aranypettyes bábrabló, a bíborcincér, az imádkozó és a sisakos sáska. Előfordul itt az igen dekoratív kis színjátszólepke. A déli, egykori ártéri részeken, a tölgyes elegyes facsoportok környékén szarvasbogarak és orrszarvú bogarak is előfordulnak. Jellemző madarak itt a fekete gólya, a réti sas és a fekete harkály.
A terület folyamatos kiszáradása nem kedvezett a halak előfordulásának. A Nagyszéklápa környéki kísérleti élőhely-rehabilitációs munkálatok azonban bebizonyították, hogy a megfelelő élőhelyi viszonyok kialakítása után igen hamar képesek visszafoglalni az eredeti élőhelyeiket. A vízvisszatartási munkálatok után azonnal megjelent a réti csík, a compó és az aranykárász is. Jellemző kétéltű és hüllőfajok a vöröshasú unka, a pettyes és a tarajos gőte, a vízisikló és a mocsári teknős. A csapadékban gazdag években a kaszálórétek magas füvében megtelepszik a haris.
Botanika
A szikesréti magaskórósok megmaradt foltjainak környékén találjuk az egyik legértékesebb védett lepkefaj, a nagy szikibagoly populációit. A lepke hernyója tápláléknövényként a társulásalkotó sziki kocsordot igényli, így a faj fennmaradásának biztosításához a növénytársulás védelme szükséges. További védett rovarfaj az aranypettyes bábrabló, a bíborcincér, az imádkozó és a sisakos sáska. Előfordul itt az igen dekoratív kis színjátszólepke. A déli, egykori ártéri részeken, a tölgyes elegyes facsoportok környékén szarvasbogarak és orrszarvú bogarak is előfordulnak. Jellemző madarak itt a fekete gólya, a réti sas és a fekete harkály.Borsodivánka, Tiszavalk, Tiszabábolna, Tiszadorogma, Ároktő és Tiszakeszi települések közigazgatási határait érinti.
A Borsodi-Mezőség a Pannon régió, Alföld flóravidéknek, Tiszántúl flórajárásába tartozik. Északról a Bükk, délről a Tisza-völgy határolja. Keletről a Sajó-Hernád-síkja, nyugatról a Hevesi-sík átmenet nélkül veszik körbe, nincs barrier, ezáltal szerves kapcsolata van mindkét területtel. Két eltérő arculatú táj alkotja, ahol a domborzat és a talajviszonyok különbözősége eltérő növényzet kialakulását és fennmaradását tette lehetővé. Az északi rész a bükki patakok (Csincse-patak, Kácsi-patak, Tardi-ér, Nádi-ér) által alakított hordalékkúp. A hordalékkúpon („pusztai rész”) igen sok elhagyott folyómeder található, melyekben mára a feltöltődés révén mocsári növényzet alakult ki. A déli rész a Tisza élő ártere volt. Az áradások rendszeresen elöntötték, ezért mocsarai részben feltöltődtek, nyáron hamarabb kiszáradnak, mint az északabbi részek mélyebb, sokszor meredek partú mocsarai.
A pusztai rész egyetlen hatalmas gyepterület, melyet a kanyargó mocsarak szabdalnak fel, míg a peremeken és a pusztai gyepek közé zárványként ékelődve szántóterületek találhatók. A száraz gyepterületek részben ősi löszpusztarétek, melyeket hagyományosan legeltetéssel hasznosítottak, hasznosítanak. Fajai egyrészt alföldi jellegűek (pl. macskahere, hengeresfészkű peremizs, nyúlánk sárma), másrészt a Bükkaljáról részben a patakok segítségével „lehordott” sztyepp- és erdőssztyepp fajok (pl. agárkosbor, tavaszi hérics, közönséges borkóró, parlagi rózsa). Míg a löszgyepek esetén a legeltetés erős degradációs tényező, addig a természetes, ősi szikesek esetében a nyílt felszínű gyepek fő fenntartó tényezője. A Borsodi-Mezőség területén mind az ősi típusú szikesek, mind pedig a vízrendezés hatására a réti talajok szolonyecesedésével létrejött másodlagos állományaik megtalálhatók. Jellemző feltűnő fajaik közül kiemelhetők a tavasszal virágzó kamilla és a nyárvégi puszta képét meghatározó sóvirág. A szikesek fajai jórészt kontinentális – eurázsiai elterjedésűek, melyek jól alkalmazkodtak a klimatikus, talajtani adottságokhoz. Növényföldrajzi szempontból értékes fajai a kígyófarkfű, az erdélyi és a vékony útifű, a bárányparéj és a heverő seprűfű. A szikes mocsarakban tenyészik a gyakorinak mondható kisfészkű aszat, a kétsoros sás, a pannon bennszülött buglyos boglárka és a sziki boglárka. Állományalkotó a vízi harmatkása, a tavi káka, a sziki káka és a parti sás. A mocsarak igazi ritkasága a zsombéksás, a mocsári kosbor, a kornistárnics és a lápi ibolya, melyek termőhelyei egy-egy feltöltődött lápszemmaradvány utolsó maradványai a pusztában. Sajátos növény-összetételűek az egykori vízfolyások kissé szikesedő talaján kialakult sziki magaskórósok, melyek vezérnövényei a réti őszirózsa és a sziki kocsord. Ezek mellett számos más dekoratív védett növény is előfordul, így a fátyolos nőszirom, a réti iszalag, a bugás hagyma és a macskahere.
Kultúrtörténeti emlékek
A Borsodi-Mezőség hosszú évezredek óta ember által lakott terület. Az itt eddig talált legkorábbi régészeti leletek a neolitikumból, pontosabban a korai Alföldi Vonaldíszes Kerámia kultúra korszakából származnak, ami azt jelenti, hogy már i.e. 5500 körül biztosan éltek itt emberek. Ez a térség a neolitikum végén, a késő rézkorban, a bronzkorban, valamint a császárkorban a szarmata kultúra idején volt a legsűrűbben lakott. Számos régészeti lelőhely található a területen, de a képzeletet legjobban a pusztai tájból kimagasló halmok ragadják meg, melyek lehetnek kurgánok és tell települések halmai. Ezeket a nép kunhalomoknak, de földváraknak is nevezte. Ilyenek a Tiszabábolnai-Fehérló földvár, a mezőcsáti Lapos halom, az Orosz-domb , a Tiszakeszi –Szóda-domb. Ezek a többrétegű, ún. tell települések, melyek a közösségek hosszú, – akár több száz évig tartó – egy helyben lakása során alakultak ki. A Mezőcsát határában álló Hörcsögös - halmon található egy igen fontos lelőhely; a kora vaskori preszkíta periódusban itt élt közösség egykori temetője, mely a régészeti szakirodalomban a "Mezőcsáti Kultúra" névadója. A szkíta időszak egyik legismertebb lelete a zöldhalompusztai aranyszarvas –– szintén a Mezőségből; Csincse határából került elő.
Amíg a Dunántúl római uralom alatt állt, addig az Alföldön, így a Borsodi Mezőségben is, germán és iráni eredetű népek laktak. A Kr. u. 4. században a szarmaták rómaiakkal szövetséges törzsei a limes meghosszabbításaként földsánc- és árokrendszert építettek itt,: a Csörsz-árkot. Az árok maradványai több helyen még ma is megtalálhatók. Többszörös nyomvonalának maradványai láthatók például Csincsénél és Ároktőnél (maguk a település nevek is innen erednek).
Később az avar birodalom északi határmezsgyéje a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területére esett. Ároktő-Csík-gát lelőhely az egyik legnagyobb feltárt avar temető.
A térség a honfoglalás korában és a középkorban szintén lakott volt. Tiszakeszi település mellett, a Tisza közelében található a százdi monostor helye. A monostor alapítását az első írásos említés 1067-re teszi, pusztulását 1241-ben a tatárjárás okozta. Kevesen tudják, hogy az Aba nembeli Péter ispán által kiadott monostori alapítólevél egyike a legrégebbi fennmaradt írásos emlékeinknek, mely több mint egy tucat falu, illetve birtok kilenc évszázaddal ezelőtti életébe, gazdálkodásába nyújt bepillantást.
A tatárjáráskor, majd a török hódoltság alatt számos település eltűnt (Pusztafehéregyháza, Csicske, Tetes, Montaj, Olaszegyháza stb). A török kiűzése után is jellemző volt a területre a extenzív szántó gazdálkodás, valamint a legeltetéses állattartás. Ennek mai napig megtalálható emlékei a gémeskutak, tanyák. A pusztát átszelő, Tiszabábolnát Szentistvánnal összekötő földút szerepe is elhalványult, miközben valaha ezen az úton bonyolíthatták a só kereskedelmet és a postaszolgálatot. A szentistváni út mellett álló egykori Fehérló-csárda régen nagy forgalmat bonyolíthatott. Mára az út is és a csárda is elvesztette funkcióját. Csakígy a pusztán áthaladó Hajcsár út, amelyen egykor a jószágot hajtották a "csáti" vásárra.
Az itt élők életét meghatározzák a Kis-Hortobágyként emlegetett Borsodi Mezőség adta természeti feltételek, valamint a területet határoló Tisza. A természeti értékek mellett jelentősek a kistérség épített kincsei, templomai, tájházai, és az itt található kézművesség (fazekasság, vesszőfonás, gyékénykötés, fafaragás) hagyományai.
A geleji sírkert egyedülálló látványosságai a „kopjakövek” , azaz kőből készült fejfák, melyek közül a legrégebbi 1784-ból való. Jelentős építészeti és helytörténeti emlék a helyi védett, nemrégiben felújított Mezőcsáti zsinagóga. Az egykor a falvakból kivezető utakat szegélyező kőfeszületekből, és a szentek szobraiból (pl.Szent Vendel ) sajnálatos módon csupán kevés maradt meg.
