A Geleji Református Egyházközség fennállásának több, mint négy évszázada alatt három alkalommal épített új templomot; előbb a visszatelepedés után, 1739-ben, majd 1821-ben, végül ezt a templomot építik át mai formájára. Az Egyházközség sorozatos megpróbáltatásokat kényszerül megélni története során; szélvész dönti le a tornyot, toronysüvegének faanyagát gombabetegség támadja meg, melynek eredményeképpen két ízben is újjá kényszerül építtetni azt. 1577-ben Gelejen is megalakul a református egyház, s a lakosság nagy része protestáns lesz. Ugyanebben az évben kapja meg a község első tiszteletesét, Wallay Jánost, akinek hivatalát Debreceni György veszi át 1581-ben.
Az ő idejük alatt épül fel az első templom, amelyről meglehetősen keveset tudunk, viszont feltételezhető, hogy kőtemplom volt. Az 1596. október 26-ai elvesztett mezőkeresztesi csata következményeként a virágzó Gelej teljesen elpusztult, a templomot a törökök lerombolták. A lakosság kisebbik része Mezőcsátra, nagyobb része pedig Mezőnagymihályra menekült, és ott telepedett le. A gelejiek az áttelepülés után Nagymihályon is külön intézték hivatalos ügyeiket, a geleji egyház például a mezőnagymihályi gyülekezet leányegyházaként működött tovább. (Az egyház pénzügyeit már a visszatelepedés előtt is külön kezelték. 1730 előtt és után is Ns. Makai János - korábban Mezőnagymihály bírója - volt megbízva e feladattal, 1732-tõl pedig a geleji egyház kurátora lett.) Mindezekből arra következtethetünk, hogy az elvándoroltaknak feltett szándékuk volt, hogy visszatelepedjenek Gelejre. 1730 körül 18 nemesi származású család királyi megerősítést nyer geleji birtokában, s visszaköltözésük (1731) után azonnal megszervezik anyaegyházukat, 1739-ben az első tiszteletes, Varsányi József vezetésével pedig templomot kezdenek építeni állami támogatással. A feltételezhetően vályogfalú, fatornyos templom a Kovács-zugban, a Csincse patak keleti partjának egyik kiemelkedésén épült fel (a mai templom helyén; a területet a Kovács család adományozta az egyház számára). 1780 körül új templom építését határozza el a presbitérium, és nem sokkal később (Tunyogi Mihály lelkészsége alatt), 1794-ben el is készül a kőtorony, 1807-ben pedig leteszik a templom fundamentumkövét, s még ugyanebben az évben felépül az új kőtemplom. 1813-ban elkészülnek a különböző berendezések, "székek" (padok), illetve kisebb átalakításokat végeznek az épületen, 1821-ben pedig felszentelik a templomot.
Munkája gyümölcsét azonban nem élvezhette sokáig Gelej népe, hiszen az átadás után hét évvel, 1828-ban egy szélvész ledönti a tornyot, mely a tetőzetet is beszakítja. Az egyháztanács ezt követően - valószínűleg pénz hiányában - a megsérült tető gyékénnyel való kijavíttatását határozza el. 1843-ban újabb csapás éri az egyházat; villám csap a toronyba, körülötte négy ház is leég. Az Egyházközség 1845. január 25-én határozza el, hogy új tornyot építtet, ami ugyanebben az esztendőben el is készül. Az ezt követő 50 évben nem történnek jelentősebb átalakítások, az egyháznak csak arra marad pénze, hogy 1848-ban bezsindelyeztesse a tetőt, kisebb renoválásokat végezzen az épületen (1863-ban és 1865-ben), illetve 1879-ben a megromlott zsindelyeket kijavíttassa. Mivel a nagyobb méretű felújítások évről évre elmaradnak, a templom az 1890-es évek elejére életveszélyessé válik. Elkerülhetetlen tehát egy "teljesen új torony készítése és a templomnak is nagyszerűen széppé (a mai formára való) átalakítása"; de még mielőtt elkezdeném a felújítás eseményeinek ismertetését, pár szót szeretnék szólni templomunk harangjairól is. Az biztos, hogy az egyházközségnek már a középkorban is volt (valószínűleg egy darab) harangja. A falu elpusztulása (1596) után ezt a harangot magukkal is vitték a Mezőnagymihályra menekült gelejiek, onnan vissza azonban már nem hozhatták, így a XIX. század elejére - amikorra felépült az új templom - szükségessé vált, hogy az egyház új harangot öntessen. Az első harangot 1730-ban öntették Budán, Antoni Zechenter műhelyében. A másfél mázsás harang további sorsáról nem tudunk. A második harang 1826-ban készült el Justel János öntödéjében (Egerben), a harmadik pedig 1832-ben, Eberhard Henrich műhelyében.
